Az elmúlt hetekben végigjártam néhány általam ismert, tartós és jó munkát végző lakatos-restaurátort. Vittem magammal képeket a kocsiról, meg a kockás füzetet. Végigelemeztünk több lehetséges forgatókönyvet, a donor autó vásárlásától a mostani teljes kilakatolásáig. A helyzet, egy szóban összefoglalva: hajaj.

Egy hete töröm az agyam, hogyan tovább, vagy tovább-e egyáltalán. Tetszőleges forgatókönyvet választva annyi milliót kellene beletenni ebbe a vasba, ami egyrészt még nincs, és nem is tudom, mikorra jön esetleg össze. Másrészt annyi millióból bőven lehet kapni valamilyen szinten restaurált ilyet. Itt a hangsúly a valamilyen szinten restaurálton van. Nekem meg inkább használni kellene, mint szoborként porolni a tollseprűvel.

Az egész dologba azért ugrottam bele, mert ezt a kocsit láttam kölökként. Most úgy tűnik, tervezhető időn belül nem fogom tudni feltámasztani, anyagilag meg gyakorlatilag nem érdemes.

Itt tartunk. Gondolkodok, pörög a csontkés.